KÉPEK  VIDEÓK

KAPCSOLAT

ÜDVÖZÖLJÜK  HONLAPUNKON!

Kormos István: Emlék a Duna partról

Július vége volt

Mikor megismertelek

Tombolt a nyár

Az alkonyi est

Álltál, nézted a vizet

Lángoló fénye

Az arcodra esett

Kirajzolódott

Kecses formája

Fény és árnyék játékából

Nemes vonása

Tükröződött szemedben

A lemenő nap fénye

E varázslatos est

Minden szépsége

Mellettünk a Duna

Halkan csobogott

A kellemes képhez

Szinte zenét adott

Jött az éjszaka

S bódult hangulata

Mit elfeledni

Nem tudok soha

Az idő oly gyorsan telt

Szinte szaladt

Észre sem vettem

Máris megvirradt

Aztán te elmentél, messze

Csak az emléked maradt

Elmúlt hát e mesés álom

A gyönyörű éjszaka

S nem maradt más nekem

Csak a nosztalgia

Tóth János: Meteorok

Halandók,

némán bámuljuk egymást.

Augusztusi égen

pazar meteor rajok

a légkörbe izzó fénnyel

festik az elmúlást,

s mi nem értjük :

az idő vizében ácsorgó,

olvadó jégdarabok.

Molnár Papp Ilona:A pórul járt szarka

A varangyos hegy tetején

egy öreg szarka üldögélt.

Bátor volt és merész.

Ha megcsillant a fény

odarepült,

S nem menekült.

Várta a pillanatot,

S mindent megragadott.

Nem számított néki a barát,

Nála mindenki pórul járt.

Az öreg halászt sem kímélte,

És óráját kezéről elvitte.

Dühös lett ekkor a falu népe.

Nem mentek egyről a kettőre,

Csak álltak tétlen.

Ennek így nem lesz jó vége!

Addig - addig tanakodtak,

S végül csapdát állítottak.

Tükröt tettek a falu szélére.

Hátha megijed tőle.

De a szarka ravasz volt.

Nyitva volt a festékbolt,

S vett egy kupa festéket.

Leöntötte a tükröt fehérre.

Tóth János: Tollba-dobbant

A tavasznak ígérted

utolsó sóhajod,

-  nyár volt

mikor morzsolni kezdted

a reményt, -

napok peregtek léted csutkájáról,

s végül a tél lopta el

szemedből a fényt.

Tollba-dobbant a szíved,

magába zárta ritmusát

ezernyi betű,

lelked immár rím,

Istennel cseng össze,

de ki életre olvas, látja,

hogy gyönyörű.

Nincs halála annak,

ki versbe festette

- akár egyszer is -

a lelkét, mert szempillák alatt,

 szivárvány fényeken,

övé az öröklét.

2011.02.18.     Soproni G. László emlékére.

 *        *          *                                     *

  *                                                                                                       *     *                                           * *

Tóth János: Fekete éjjel 

Fekete éjjel felhő széken
A hold ül sugarát lóbálva,
Halvány fényben tücsök a réten
Gyönyörű dallamát próbálja.

Fakó széna illata néha
Lágy szellő hátán idelebben,
Apró tóba beugró béka
Hínárba olvad szúnyog lesben.

Bagoly szárnya lágy suhogása
Riasztgat apró kisegeret,
Közel a háza, viszi lába
Eltűnő farka kiinteget.

Pókhálót lenget, lágyan penget
Akác ágán a suhanó szél,
Egy szó reszket, lelkembe csenget,
Boldogság dereng, kacagva kél.

Tóth Mária: A jelen

Megkopott nappá formálódnak

az élni akarás mozaik-percei.

Kirakva az idő: robotoló létté.

Rohanó képek peregnek

a valóság filmvásznán.

Nézem!

Az idő hiányától sajog a lélek!

Halottak álmait kergeti a jelen.

Régi eszmék hová szöktetek?!

Fekete-fehér harcban

állnak a világ színterén

a riadt arcú emberek.

Értéket váltott a világ!

Cél: a megmaradás.

Pénzt kecsegtető élet

üldözi a szeretetet.

Pokolba futsz vagy a mennybe?

Most még eldöntheted!!!

Mezőcsát, 2010. április 11.

 2010.04.12.

Molnár Papp Ilona:Hazafelé

Szunnyad a fagyos tél,

s minden hallgat.

A fákat emészti a fagyos harmat.

Remeg a csönd körülöttem,

arcomon a hideg reszket.

Kicsordul a megfáradt könnyem.

Hóba lábnyomom,

s megyek utamon.

Körülöttem jégcsapok.

Egy megfáradt madár csapódik hozzám,

törött a szárnya éhes is már.

Ketten megyünk tovább.

A hold fénye meg csillan a fák közt,

s hömpölyög a szűz havon.

Messziről már a Morzsit hallom.

Nékem ugat, haza értem!

Szabó Katalin: Hazug világ

Üres szavakkal fényesíted a semmit -
Fájnak a pillanatok.
Rám borul csendem szelíden:
 itt boldog a perc is...
Valótlan hangokba fájdul a lélek
 más dallamú az ének -
Ne szólj! Ne mondj semmit!
Nem találom a helyem;
Hervadó virágnak illatát keresem...

 
szólj hozzá: "A perc partján" rajzpályázat                     

Megjelent Tóth János " A perc partján " c. kötete.

Tóth János: Ígéret nélkül

Nem ígért nekem semmit az isten,

mikor születő testemhez a lelket adta,

fölsírva anyám karjában pihentem:

test  a testtől, lélek az égtől elszakadva.

Elmúlt néhány évtized, időm fele oda

és az isten még mindig nem ígért,

létem alatt rengett, ásítva a föld, rozoga

remények felett az elmúlás kísért.

Nem ígért nekem semmit az isten

mikor magához hívta szeretteim,

virágot, koszorút a sírjukhoz vittem

fejfán törtek szét kemény könnyeim.

De nem ígért nekem semmit az isten

a felhők között talán elakadt imám,

földre zuhant tekintettel fáradtan vittem

vézna hitem, megszédült a kereszt a kupolán.

Nem ígér semmit az isten, de egyre csak ad

szívembe szorítást, lelkembe szúró szeget,

fáradt alkonyom súlyát nyögi az út széli pad

hová pihenni vágyom, de talán halni megyek.

Leszakadt fényeket gyűjt az est az ég peremén

bágyadt tekintetem köztük eldobott ígéretet keres

Összekuporodva fázom a halál hideg tenyerén,

Ne ígérj istenem semmit, semmit, csak szeress!

  Molnár Papp Ilona: Emlékezés 1956-ra

Ősz volt, édes ősz.

A napot eltakarta a dombtető.

Tengernyi ragyogás,

ez volt Magyarország.

És hirtelen pokollá lett minden:

A napfényes utcák és terek.

A meleg vértől bűzlöttek

a mosdatlan, éhes emberek.

Tüzes igét hirdetett az ég.

Emberekkel megteltek a pincék.

Eltűnt arcukról a mosoly, a nevetés.

Rájuk zuhant a szenvedés.

Zúgott a tömeg.

Nyalták magukon a sebeket.

Elfojtott remények szennye,

korbácsolta a lelkeket.

Riadt arcok,

süvítő golyók.

Vulkánként csaptak fel lángjai.

Meleg fészkekben szunnyadtak a bűnök csírái.

A napot átölelte a délután.

Igen kapaszkodott bele,

mintha félne,

s rázuhant az est szegényre.

Az éjszakát lüktető moraj rázta meg.

A hideg reszketett.

Ruhájára ráfagyott a vér.

Uram! Mi lesz itt még?

Hová lett szülőföldem szép szava?

Jöhet-e még rád új tavasz?

Megfáradt gondok,

vérmosta ablakok.

Ártatlan emberek,

kettétört szerelmek.

Ifjakért könnyező szülők.

Számukra nem maradt csak a temető.

Ó, magyar föld!

Vagy a nemzetnek éltető.

Beszennyezték tested,