Csótkáné Földi Terézia

Molnár Papp Ilona: Napló 2021 01. 05.

Nyoma sincs a télnek.

Eső áztassa a földet.

Tavaszi zápor.

Januári mámor.

Lelkemet kacagással tölti meg.

A hóvirág rám nevet.

A föld udvara táncot jár.

Pattogó rügy homlokán.

A barka bokor készen áll.

Pedig még csak január, január.

Molnár Papp Ilona: Ma

A nyugalom nyit rám ajtót.

Ez most olyan jó nekem.

Számolom a perceket.

Az idő észre sem vesz.

Fénytől derűs a reggel.

Szivárványt fest az égre.

Lelkemet ringatom,

Az angyalok tenyerében.

Csótkáné Földi Terézia: Tisza

Csótkáné Földi Terézia: Mezőcsát

Tóth János : Mezőcsát

Mezőcsát nem, nem világváros,

talán  épp a semmivel határos.

Nagyra nőttek benne a nincsek,

de mégis mindenütt kincsek

hevernek kátyús útjain, terein,

a fák törzsén, és a levelek erein.

Emlékek színaranya mindenütt

hely hol apám élt, dolgozott, feküdt ,

hol kapirgált vagy röffent a jószág,

szülőföld ez, kincs, egy  kicsiny mennyország.

Itt gurult a labda, és ott ült az a lány

kiért a szívem évekig kalapált…

…és barátra is itt, e házak között leltem

kinek nagy karéjjal szeleteltem lelkem…

…és ami sokszor fejembe szállt, ó a bor!

itt ezen a padon ittuk ,s mindegy volt mikor,

lehetett nyár, mikor a hő nyakunkra ült,

vagy deres tél, miben a szél a fagyról fütyült.

Mezőcsát nem, nem világváros,

talán épp a semmivel határos,

mégis ez a föld, hol az ínség falánk,

úgy vigyázott ránk, mint az édesanyánk.

Tóth János: Hársfa / Harminc év után/

Ez már nem az a táj,

mit lelkembe festett egy kor,

romok között idegen

az ég felé kiáltó bokor.

A kastélykertben

hol egykor virággal ölelt a hársfa,

fűrész és balta mulatott

halálos nyugalmat hagytak hátra.

Bármerre nézek

mindenütt csak romok,

könnyeket csavar belőlem a múlt,

a ledőlt falak rokonok.

Téglák között hever

ezernyi emlék, könny s öröm,

mind mozdulatlan halott,

bánat hull, feketébe öltözöm.

Gyertyaként ég bennem

a sercegő kínzó fájdalom,

súlyos léptem alatt fű jajong

s belül apámat hallgatom,

szavai port kavarnak

szívem rég nem látott polcain,

megannyi kép tűnik fel,

de a régi vörös már csak rózsaszín.

Kopott emlékeimet

a szél fújja el hidegen,

s úgy állok a szülőföldemen,

mint egy idegen.

Kormos István: Emlék a Duna partról

Július vége volt

Mikor megismertelek

Tombolt a nyár

Az alkonyi est

Álltál, nézted a vizet

Lángoló fénye

Az arcodra esett

Kirajzolódott

Kecses formája

Fény és árnyék játékából

Nemes vonása

Tükröződött szemedben

A lemenő nap fénye

E varázslatos est

Minden szépsége

Mellettünk a Duna

Halkan csobogott

A kellemes képhez

Szinte zenét adott

Jött az éjszaka

S bódult hangulata

Mit elfeledni

Nem tudok soha

Az idő oly gyorsan telt

Szinte szaladt

Észre sem vettem

Máris megvirradt

Aztán te elmentél, messze

Csak az emléked maradt

Elmúlt hát e mesés álom

A gyönyörű éjszaka

S nem maradt más nekem

Csak a nosztalgia

Tóth János: Meteorok

Halandók,

némán bámuljuk egymást.

Augusztusi égen

pazar meteor rajok

a légkörbe izzó fénnyel

festik az elmúlást,

s mi nem értjük :

az idő vizében ácsorgó,

olvadó jégdarabok.

Molnár Papp Ilona:A pórul járt szarka

A varangyos hegy tetején

egy öreg szarka üldögélt.

Bátor volt és merész.

Ha megcsillant a fény

odarepült,

S nem menekült.

Várta a pillanatot,

S mindent megragadott.

Nem számított néki a barát,

Nála mindenki pórul járt.

Az öreg halászt sem kímélte,

És óráját kezéről elvitte.

Dühös lett ekkor a falu népe.

Nem mentek egyről a kettőre,

Csak álltak tétlen.

Ennek így nem lesz jó vége!

Addig - addig tanakodtak,

S végül csapdát állítottak.

Tükröt tettek a falu szélére.

Hátha megijed tőle.

De a szarka ravasz volt.

Nyitva volt a festékbolt,

S vett egy kupa festéket.

Leöntötte a tükröt fehérre.

Tóth János: Tollba-dobbant

A tavasznak ígérted

utolsó sóhajod,

-  nyár volt

mikor morzsolni kezdted

a reményt, -

napok peregtek léted csutkájáról,

s végül a tél lopta el

szemedből a fényt.

Tollba-dobbant a szíved,

magába zárta ritmusát

ezernyi betű,

lelked immár rím,

Istennel cseng össze,

de ki életre olvas, látja,

hogy gyönyörű.

Nincs halála annak,

ki versbe festette

- akár egyszer is -

a lelkét, mert szempillák alatt,

 szivárvány fényeken,

övé az öröklét.

2011.02.18.     Soproni G. László emlékére.

 *        *          *                                     *

  *                                                                                                       *     *                                           * *

Tóth János: Fekete éjjel 

Fekete éjjel felhő széken
A hold ül sugarát lóbálva,
Halvány fényben tücsök a réten
Gyönyörű dallamát próbálja.

Fakó széna illata néha
Lágy szellő hátán idelebben,
Apró tóba beugró béka
Hínárba olvad szúnyog lesben.

Bagoly szárnya lágy suhogása
Riasztgat apró kisegeret,
Közel a háza, viszi lába
Eltűnő farka kiinteget.

Pókhálót lenget, lágyan penget
Akác ágán a suhanó szél,
Egy szó reszket, lelkembe csenget,
Boldogság dereng, kacagva kél.

Tóth Mária: A jelen

Megkopott nappá formálódnak

az élni akarás mozaik-percei.

Kirakva az idő: robotoló létté.

Rohanó képek peregnek

a valóság filmvásznán.

Nézem!

Az idő hiányától sajog a lélek!

Halottak álmait kergeti a jelen.

Régi eszmék hová szöktetek?!

Fekete-fehér harcban

állnak a világ színterén

a riadt arcú emberek.

Értéket váltott a világ!

Cél: a megmaradás.

Pénzt kecsegtető élet

üldözi a szeretetet.

Pokolba futsz vagy a mennybe?

Most még eldöntheted!!!

Mezőcsát, 2010. április 11.

 2010.04.12.

Molnár Papp Ilona:Hazafelé

Szunnyad a fagyos tél,

s minden hallgat.

A fákat emészti a fagyos harmat.