Az égbolt sivár mezején egyetlen bárányka sem csellengett. A nap tüzes gömbként uralta az eget. Az aszfalt hólyagossá égett bőre okádta a hőt, a nap merőleges fénynyalábbal ostromolta rendületlenül. Ütközetük frontvonalán két kóbor kerékpáros tekert. A nap sugarai tőrként döfködték bőrüket, nyársra húzták szemeiket, s mint csintalan ördög tanoncok izzó pokollá fűtötték agyukat. Az erőtlen szellő sem hozott enyhülést, tovább perzselte az elcsigázott vándorokat. Agyukból a gondolatok, mint főtt rákok hullottak, élettelenül. Egyetlen túlélő rohant az agytekervényeken vijjogva: ÁRNYÉKOT!

Vaksi szemeikkel enyhet kerestek. Gyilkos melegség ölelte át őket. Tüdejük sikoltva könyörgött oxigénért, a forróság nyomorgatta őket. Füleik visszhangzották kétségbeesve kalapáló szívük verdesését. Halántékuk dülledt érfalához csapódó vérük, izzó lávafolyamként igyekezett utat törni. Tócsában vergődő halak próbálnak végső erejüket megfeszítve így átbucskázni a hűs patakba, ahogyan eszméletük görcsösen kapaszkodott a felszínen maradni. Tudatuk romjain bukdácsoltak, amikor az imbolygó levegőben délibábként, facsoport kínálta hűs árnyát. Fuldokolva elterültek alattuk, véreres szemeik áhítattal meredtek a kulacsra, valószerűtlen lassan araszolva, remegő kézzel tekerték le a kupakot, és mohón nyelték az áporodott folyadékot. A szorítás kissé engedett, vánszorogni kezdett bennük az élet. Az árnyék jótékonyan borult föléjük, szelíd enyhülést adva. A nap kíméletlenül bombázta a tájat, halott fűszálakat, felsárgult kukoricatábla aszalódott tömegét hagyva a színtéren. Rémisztő némaság vette körül a két vándort. A madarak riadtan gubbasztottak az erdő mélyén, a mókusok odúik védelmében várták a tűzgömb lenyugvását. Egyikük fél térdre emelkedve sóvárogott a műanyag kupa alján csillanó folyadékért. Mellkasát vaslapátként nyomorgatta az eszeveszett forróság. A fák, mint kuncogó hintalovak lassú ügetésbe kezdtek, majd egyre gyorsabb iramban száguldtak homályosodó szeme előtt. Aztán ez is megszűnt, csak a surrogó levegő ölelte a hanyatló testét. Társa végső kétségbeeséssel hívta a segélykérő számot, zihálva suttogta, segítsenek rajtuk. Az ügyelő hiába kérdezte hová menjenek, csupán a telefon recsegése válaszolt.

Két rendőr beszélgetett az árnyékban veszteglő, légkondicionált járműben.

- Mi legyen ezekkel? - intett tanácstalanul a gazdátlanul heverő kerékpárok felé.

Társa töprengve vakarta fejét a félrebillent sapka alatt.

- Vigyük be az örsre, ott elzárják, talán felépülnek a gazdáik. – talált rá a megoldásra.