Az egyszerű kockaház, két utcai ablakában kövér muskátlik terpeszkedtek. Az udvaron gyermekjátékok árválkodtak, jelezve jó helyen járok.

Csengetésemre mosolygós, húszas éveiben járó cigányasszony szaladt ki elém.

- Már vártunk, kerülj bejjebb!- invitált otthonukba, ami zengett a két lurkó nevetésétől.

- Tibikém! Gyere megjött Erzsike óvó néni.

– Kicsit szégyellős, de hamar megbarátkozik, meglátod. –fordult hozzám.

Göndör fürtjei alól, éj fekete szemekkel méricskélő fiúcska somfordált be, s bújt édesanyja szoknyája mögé. Kedvtelve simogattam pillantásommal okos arcát, fitos orrát, érdeklődő tekintetét. Kellő távolságban leguggoltam, nem akartam elriasztani.

- Szia Tibike. Én leszek az óvó nénid. Holnap ellátogattok anyucival az oviba. Meglátod, milyen sok játék van és gyerekek, akik szívesen játszanak majd veled. Na mit szólsz hozzá?

Tusakodott benne a kíváncsiság és a tartózkodás, igyekeztem oldani a feszültségét.

- Megmutatod nekem a játékaidat? Mivel szeretsz a legjobban játszani?

Kissé még húzódozott, de anyukája ösztönzésére elindult a szobába, félszegen hívó pillantást vetve rám. A polchoz érve levett egy ezüstszínű autót, s bizalmasan nyújtotta.

- Látod? Ezt szeretem a legjobban. Apukám hozta tegnap.

Pillantásom végigsiklott a szobán, felfedeztem a faépítőt.

- Építsünk neki utat és garázst? Hozd ide a kockákat. – biztattam és letelepedtem a szőnyegre.

Szemeiben érdeklődés csillant, előbb rám nézett, majd a dobozra, tétovázva érte nyúlt, majd kissé még bizonytalanul odahozta. Építkezni kezdtünk, s ő egyre oldottabbá, bizalmasabbá vált. Rövid idő múlva az ölemben üldögélve mesélt nekem és puszival búcsúzott, amikor mennem kellett.

Könnyedén beilleszkedett az óvodai életbe, már az első napon úgy járt-kelt a csoportban, mint egy tapasztalt, ’öreg’ óvodás. Társai megkedvelték a békés, jóindulatú fiúcskát. Ámuló, szelíd tekintete, meleg hangja bizalmat keltett bennük. Kíváncsian nézelődött, kezébe vette a játékokat, odaguggolt az építők mellé, érdeklődésével kísérve mozdulataikat.

- Tudsz várat építeni?- kérdezte Tamás a nagyok kétkedésével. Tibike igenlő bólintását követően arrébb csúszott, és kezébe nyomott egy építő elemet. - Na, akkor ide rakjál jó magas tornyot, jó?

Boldogan, komolyan rakosgatott, beszélgetett a többiekkel, akik később is szívesen bevonták játékaikba. Hagyta, hogy irányítsák, nem vált hangadóvá. Kerülte a hangos, kiabáló gyermekeket. A nyugodt, csendes elfoglaltság kötötte le igazán. Órákig épített kockákból várat, rendezgetett legó épületeket. Érdeklődve vett részt a közös tevékenységekben. A matematikafoglalkozás volt a kedvence. Rakosgatott, számolt, várta a kérdést, ügyesen megtalálta a helyes választ. Türelmes, engedékeny, túlzottan érzékeny fiúcska volt. Kerülte a veszekedést, verekedést kis társaival. A kissé nyersebb hangtól megriadt, félelem ült ki arcára, legörbült a szája. Gyengéden, puhán közeledhettünk hozzá, a szigorúbb, vagy feddő szavaktól elpityeredett. Szelíden, félénken vágyott a simogatásra, ölelésre, beszélő szemeit ránk szegezve. Mozgása megfontoltan összerendezett, vígan futkosott a labda után, de focizni nem szeretett. Az együtt töltött évek alatt, a félszeg fiúcskából, szokatlanul szelíd óvodás vált.

A harmadik év őszén, édesapjával kézen fogva, lépdelt be az óvoda kapuján. A nyári élmények feszítették kicsiny szívét, alig várta, hogy mesélhessen.

- Képzeld óvó néni! Apukám hozott egy kiskutyust! Egészen fekete és szereti a husit. Ricsi is adott neki az övéből, meg én is. Megnyalta a kezünket. Nagyon sokat játszottunk ám vele. Gurítottuk neki a labdát, szaladt utána és bumm, nagyot bukfencezett. Olyan mulatságos volt! Óvó néni, gyere el, nézd meg, jó?- sugárzott az arca.

A szófolyam alatt furcsa, nyomasztó érzés lett úrrá rajtam. Valami szokatlan volt Tibikén. Máskor ragyogó tekintete most tompán függött rajtam, kreol bőre sápadtabbnak tetszett. Nem tudtam megmagyarázni sem az érzéseimet, sem a látottakat, de valahányszor szemébe néztem, újraéledt ez a szorongás.

Néhány hónap múlva, december elején anyukája beszólt az óvodába, Tibike beteg lett, lázas, hány, nem jön egy ideig. Teltek a hetek, hiába vártuk, nem érkezett meg közénk. Egyik rokonuktól értesültem, hogy kórházba került. Aggódva érdeklődtem hogyléte felől.

- Mi a baj? Megfázott, szövődménye lett?

- Súlyosabb. Azt mondták a doktorok, hogy leukémiás. – sújtott le a diagnózis.

- Az nem lehet! Bizonyosság, vagy csak találgatnak? – szegeztem kérdésemet a keresztanyjának.

Fájdalmas tekintete eloszlatta minden kétségemet.

Hónapokig tartó kórházi kezelés következett. Édesanyja megszállottként utazott hozzá minden nap, a harminc kilométerre fekvő Miskolcra, gyötrő kétségek között. Hol reménykedve, hol félelemmel telve a jövő iránt. A remény győzött, lehetetlennek tűnt, hogy egy gyereket elveszíthetünk, még alig élt.

Megérkezett a tavasz, szomorkásabban, mint máskor. Társai elballagtak az óvodából, s őt is várta az iskolapad.

A gyerekek meglepetésként rajzoltak Tibikének, amit összegyűjtöttem, mellé helyeztem a ballagási ajándékát, rajzfüzetet, ceruzát vásároltam, édességet rejtettem a táska mélyére, és látogatóba indultam hozzá. A kórterembe nem mehettek látogatók, de a világos folyosóra kijöhetett a kis beteg. Napfény terül el így a réten, mint rajta a mosoly, mikor meglátott. Nekem elszorult a szívem, megpillantva sápadt beesett arcocskáját, láztól csillogó szemét. Átölelt, szorította a nyakamat, én pedig nyeltem a könnyeimet. Magamhoz vontam törékeny testét, s ő ugyanúgy simult hozzám, mint az oviban szokott.

Kérdezett csoporttársairól, névszerint sorolva őket. Átsütött mondataiból, szeretne velük lenni. Mikor kielégítettem kíváncsiságát, ő avatott be a kórházi életébe.

- Nem rossz itt lenni. Itt is van már barátom, és a nővérkék szoktak velünk játszani. Sok játék van, de nem olyan jók, mint az oviban!

Kezével beletúrt bodor fürtjeibe, kis marka tele lett hajjal. Szomorkásan rám mosolygott.

- Látod óvó néni? Kijött a hajam, de azt mondta a doktor bácsi, nem sokára kinő.

Szólni nem bírtam, megsimogattam buksiját, nagy levegőt vettem, s utána kérdeztem.

- Mit mondott a doktor, mikor mehetsz haza?

Bizakodón emelte rám tekintetét.

- Azt ígérte, ha megkapom a kezelést, utána hazavihet anyukám. Meggyógyulok, és megyek hozzád. Jó?! Nagyon szeretnék már oviba járni. Azt mondta anyukám, nem megyek az idén iskolába, még egy évig ovis maradok.

- Nagyon várunk vissza, a Nyuszi csoportba. Meglátod, megerősödsz, és jövőre te is mehetsz iskolába.

Magam is hittem, amit mondtam, ez az életvidám kisgyermek meggyógyul, ez nem is történhet másként. Felkavart a betegsége, a beszélgetésünk, a látvány, vegyes érzésekkel jöttem el tőle. Eszembe jutott az első találkozásunk, a sok közös ovis emlékkép, a vidám felszabadultan kacagó kisfiú. Az emlékek most fájdalommal töltöttek el, minduntalan előtört sárgás, beteg arca.

Néhány hét elteltével Tibikét kiengedték a kórházból. Édesanyja örömmel újságolta.

- Nem győzöm főzni a kedvenc ételeit, nagyon jó az étvágya. Már felszedett néhány kilót.

- Ez nagyon jó, gyorsan megerősödik. Milyen a kedve? Örül, hogy itthon lehet? Vágyik az oviba? - Halmoztam el kérdéseimmel a reménykedő anyát.

- El kell bújnom, ne lássa, hogy sírok, örömömben, olyan boldogan játszik Ricsivel, csak hamar elfárad még.

- A hosszú kórházi lét után természetes, hogy gyengébb. Szép lassan visszatér az ereje és jöhet végre oviba, nagyon várjuk.

- Szeretne már menni, sokat emleget benneteket.

Hajnalka búcsút intve sietett bevásárolni, hogy finom falatokkal kényeztethesse kisfiát.

Bizakodóan néztünk a jövőbe, felépül, csak is így történhet.

Új tanév kezdődött, ősszel vártuk vissza a csoportunkba, gyógyultan. Helyette megérkezett a lesújtó hír, Tibike az édesanyja karjai között álmodott át a mennybéli óvodába. Mindössze hat éves volt.

Sírkövéről hosszú évek óta, egy nevetős szemű kisfiú mosolya csal könnyet a szemembe.