Tél van,

Nagy, kemény, hideg tél.

Szürke a határ,

Süvölt a szél.

Ülök a szobámban

Ablakom előtt,

Nézem a tájat,

Melyet lassan betakar az éj.

Egy-két lámpa villan

Távol a messzeségben,

Kigyulladnak a fények

Az utcákon, a téren.

A sok kis apró házból

Szürke füstcsíkok úsznak,

Melyek lassan eggyé válnak,

Fenn a magasban.

Szertenézek

E néma szürkeségben,

Nem látni embert

Sehol a vidéken.

Nicsak egy hópehely

Párkányomra hullik,

Még egy, s még egy,

És  ezernyi többi.

Hull már a hó

Halkan, csendben, szépen,

S takaróvá gyűlik

A kopár vidéken.

A tél fehér leple

Telepszik a tájra,

Betakar mindent,

Maga alá zárva.

Nézem a gomolygó,

Csillogó pelyheket,

Amint elsuhannak

A lámpafény alatt.

Messzi arrább,

 egy kis dombot hordott össze a szél,

Lassan építgeti,

Ki tudja, miért.

Gyönyörködöm, gondolkodom,

Bárcsak ilyen volna minden,

Fehér és tiszta,

Mint ezen a tájon.