Este van már, késő

Éjfél is talán.

Ülök a parton,

A gát oldalán.

Fölöttem a csillagok,

Alattam a víz csobog.

Gyönyörű táj ez,

S csak magam vagyok.

Nézem a hidat,

Mely kecsesen és némán,

Szép ívet húzva

Kúszik át a túlsó partra.

Rajta ezer fénypont,

Mint megannyi bogár,

Világít és csillog,

Szinte táncot jár.

Sima a víztükör,

Nem vet tajtékot,

Nyugodt és nyugtató,

Fennkölt, megható.

Néma a táj,

Nem zavarják a városi zajok,

Alszik mindenki,

Csend van és nyugalom.

A házak sötét árnya

Ülepszik a tájra,

Sűrű, sötét lepel,

A végtelen éj kicsiny darabkája.

Enyhe szél borzolja

A fák koronáját,

Játszva egy földöntúli zene

Furcsa kottáját.

Magányos vándor

Tűnik fel a tájon,

Sötét árnyék

A szürke homályból.

Lassan bandukol,

Mélyen elmerülve,

Lenyűgözi a táj

Festői szépsége.

Lassan hozzám ér,

S túlhalad rajtam.

Nem lát, nem hall,

Csak ballag, ballag…

Vajon min gondolkodik?

Mi készteti némaságra,

Hogy embertársát

Még csak meg sem látja?

Magányra vágyik,

Nyugalmat keres?

A semmiben lát megnyugvást,

Mert gyűlöli az embereket?

Vagy tán csak sétál,

Csendre vágyik?

A zajos napok után

Nyugalmat áhít?

De nicsak enyhül a sötét,

Felszáll a fekete fátyol.

A távolban egy villamos

Csilingel, és halkan duruzsol.