Az apró ember ült a szőnyegen, előtte nyitott könyv hevert. Elmélyülten nézegette a színes képeket. Az asszony az ajtóban állt és gyengéd szeretettel figyelte a három éves csöppséget.
- Mit csinálsz csillagom? - Lépett közelebb.
Mint felhők közül a kibukkanó nap melege, úgy simogatta a gyermek arcán szétáradó mosoly.
- Nésd mama! Milen sép. Mi ez? - mutatott a lexikon lapjára a kicsi.
- Milyen könyvet nézegetel te? - hajolt fölé - Ez a mi bolygónk. Úgy hívják, Föld. Ezen a nagy Földön élnek az emberek. Itt van a mi országunk, meg a többi, ahol ugyanolyan emberek élnek, mint mi.
„Nem vagyok én normális, egy három éves gyereknek ilyeneket mondok. Mit érthet belőle?”
Nem sokáig töprenghetett, kíváncsi szemek szegeződtek rá.
- Mama! Mi ez a nagy kék? - bökte ujjacskáját az óceánra.
- Az egy hatalmas tenger, úgy hívják óceán. Ami kék, az mind víz. Folyók, tavak, tengerek és óceánok. Látod, ezek a zöldek a fák, mezők, a barnák a hegyek.
A kisfiú tágra nyílt szemével követte nagyija ujjait, majd határozottan lapozott néhányat. Újabb érdekességek keltették fel lankadatlan figyelmét. Az ember előtti korok élőlényei kellették magukat.
- Ez olyan, mint a játékom! - csodálkozott az egyik dinó képén.
- Tényleg. Milyen okos vagy. Felismerted. Ez egy dinosaurus. Növényevő. Látod, hosszú a nyaka, hogy elérje a fák lombját. Ennek a másiknak vastag, rövid nyaka van, nagyon erős, és megeszi a szegény növényevőt.
Ültek egymás mellett, forgatták a lexikon lapjait, s nem érzékelték az idő múlását.

Másnap az asszony puszira hívta unokáját.
- Manó gyere adj egy puszit. El kell mennem, nemsokára itthon leszek.
- Én is veled akalok menni. - érkezett a gyors válasz.
- Kis csillagom, a könyvtárba megyek, ott unatkoznál, amíg én megkeresem, amire szükségem van.
- Mi az a könyvtál? - kíváncsiskodott a kicsi.
Mamája leguggolt elé, látta már, nem szabadul olyan könnyedén, igyekezett érthető formába öltöztetni mondandóját.
- Az egy nagy terem, ami telis-tele van könyvekkel. Az emberek odamennek, kiválasztanak néhányat, amit el szeretnének olvasni, és a néni odaadja nekik kölcsönbe. Nem adja örökbe, csak addig lehet náluk, amíg kiolvassák, aztán visszaviszik, és másoknak adja oda a könyvtáros néni.
Bizonytalan volt, vajon érti-e a gyerek, figyelmesen nézte az elgondolkodó arcocskát.
- Gyelekeknek is ad a néni könyvet? - érdeklődött, szeplős orrocskáját megdörzsölve.
- Igen a gyermek könyvtáros néni gyerekeknek is ad könyvet, hogy nézegethessék, elolvashassák. - bólintott az asszony.
- Akkol én is megyek veled és nekem is ad a néni könyvet. - bújtatta apró tenyerét mamija kezébe.
A Művelődési házba térve, a kisfiú körbeforogva ámult.
- Milyen sok.
- Látod, ez a felnőtt könyvtár. Gyere, megmutatom a gyerekkönyvtárat is.
Kézen fogta a lurkót, és átvitte a másik terembe, ahol alacsony polcokon sorakoztak az olvasnivalók kicsinyek és nagyobbacskák számára.
- Csak nem az unokád? Itthon vannak? – érdeklődött az ott ülő nő, majd a gyerekhez fordult.
- Nézd csak, milyen szép képeskönyvet adok én neked? – kemény lapú hajtogatós könyvecskét nyújtott a kicsinek. Az okos szemeivel hol a nőre, hol a könyvre pillantott, majd megrázta aranyhajú buksiját.
- Én Dinosaulusosat kélek, amiben van növényevő, meg lagadozó.
Hitetlenkedő tekintet kúszott a nagymama arcára, aki büszkén mosolyogva simogatta unokája selymes haját. A könyvtáros keresgélt néhány percig a polcon, majd egy dinókkal teli könyvet adott a gyerkőc kezébe. A kipirult arcú apróság boldogan szorította kincsét.- intett a kisfiú felé az asszony.
- Mindjárt kitöltöm, mond az adatait. Ilyen fiatal olvasónk még nem volt eddig. - nevetett a könyvtárosnő, s miután elkészült, lehajolt a könyvet bújó gyerekhez.
- Mutasd csak a könyvedet. Idetesszük ezt a kártyát, ezzel lehet elvinni. Rá van írva a neved és az, hány könyvet viszel, és mikor kell visszahozni. Jó lesz?
A kisfiú bólintott, megmarkolta nagyija kezét és húzta az ajtó felé.
- Na, és köszönni ki fog? - szigorodott meg a nagyanyai szelídség
- Szia könyvtálos néni - intett vissza, és odasúgta mamájának - gyele gyolsan, menjünk mál.
- Ne félj, nem veszi el senki tőled! Hazavisszük, megmutatjuk anyának is, és sok-sok napig nézegetheted, mire visszahozzuk. Jó lesz?
- Jó. - válaszolta Manó, de csak akkor lett nyugodtabb, amikor a járdán lépdeltek, hóna alatt a dínós könyvvel.