Nappalinkban, három száron futott a fikusz. Túlnőtt szárainak, vezető szálat kötöttem körben a falra, ráigazgattam, szaladjon, ha úgy van kedve. A karcsú, élénkzöld levelek körbeölelték a helyiséget, itt-ott összekapaszkodva, másutt az ablakszemekre kacsintgatva cinkosul. Lelkiismeretes szeretettel gondoztam, ápoltam, permeteztem a levélkéket, élvezettel fürödtek a libegő harmatfelhőben. Egészséges, haragoszöld levelei, mint katonák sorakoztak egymás mögött, bekeretezve a virágokkal benépesített szobát. Örömömet leltem bennük, társaságukban jól esett üldögélni, gondolkodni, olvasni. Mögöttük bújt meg zöldes - fehér hullámos papagájunk, Ari ketrece. Ajtaja nyitva állt, úgy közlekedett ki, s be, ahogyan kedve szottyant. Kalitkájában madáreleség, friss víz és játékai várták. Időnként odarepült, evett, ivott, játékaira fittyet hányva. Élvezetesebb elfoglaltságot talált. A legváratlanabb pillanatokban röppent a vállamra, felaraszolt a nyakamig, hízelegve csicsergett egy dallamot, majd alattomosan a fülcimpámba csípett, és iszkolt. A sűrű növények között csúfolódva énekelgetett, fejecskéjét oldalra billentve pillogott ki rám, mintha kinevetne.
Egy idő után aggódva észleltem, néhány levél sárgulni kezd kedvenc növényemen, majd élettelenül lehull a szőnyegre. Tanácstalan voltam, betegségnek, kártevőnek nyomát sem leltem. Egyik nap észrevettem, amint Ari rárepült a fikuszom szárára, mókásan billegett és hol jobbról, hol balról csipkedni kezdte a levél kocsányát.
- Szóval te vagy a tettes, te tollas gazember! Hess onnan!
Pofiján méltatlankodva izzott a piros folt, sértődötten arrébb lebbent arasznyit. Szemmel tartottam a ravasz kis kópét, aki rám pislogva, egy újabb levél vesztére tört. Ismét arrébb hessegettem, de a gaz madár nem tágított. A közel húsz méteres szálakon talált csipegetni valót. Én meg az időm jó részét azzal töltöttem, hogy őt hajkurásztam.
- Na megállj haramia! Majd bemész te a kalitkádba, de rád is zárom az ajtót rögvest. Nem fogod tönkretenni a virágaimat. - fenyegettem mérgesen.
Mintha értette volna, mire készülök, este rászállt házikója tetejére és ott gubbasztott. Esze ágában sem volt bebújni.
- Jól van nagyokos. Azt hiszed, kifogsz rajtam? - morogtam.
Megvártam, amíg besötétedik, majd odaóvakodtam a bóbiskoló alakhoz, és hamarjában ráborítottam egy kendőt. Csőrét kezembe vájta kegyetlenül, kis híján földhöz vágtam a verdeső apróságot. Miután sikerült betuszkolnom és rázárnom börtöne ajtaját, megkönnyebbült sóhajjal borogattam lüktető ujjamat. Kárörvendő vigyorral képemen, megfenyegettem rikácsoló ellenfelemet.
- Most majd megtanulod, hogy ne rágicsáld a növényeimet, te kis piszok!
Napokig nem engedtem ki, ő pedig hátat fordítva, némán dacolt velem. Alig evett, a hajnali vidám trillák a múlt ködébe vesztek. Bűntudatom támadt, hiszen miattam búskomor. Na, jó, de ha kiengedem, ismét csipkelődni kezd. Mi a csudát tegyek? A madárkám belehal a bezártságba, ha kiengedem növényeim halnak őbelé. Tipródtam egy ideig, majd kinyitottam az ajtaját. Rám se hederített, fejét lógatva üldögélt tovább.
- Ari, Arikám! Ariel! Gyere ki kicsikém! Na, ne kéresd magad. Látod, nem haragszom már. - kedveskedtem sután.
Eszembe sem jutott, esetleg ő haragszik énrám. Legkisebb piheszálát sem mozdította, cselhez folyamodtam. Behúztam a fotelemet a filodendron hatalmas levelei mögé, ahová nem láthatott, és mozdulatlanul vártam a fejleményeket. Előbb óvatosan megfordult, körbenézett, puhán szökkent párat a rúdján és várakozásba merevedett. Percekig kapaszkodott, mint kitömött állat a vitrinben, csak vizslató szemei árulkodtak. Finoman a nyíláshoz ugrott, fejét kidugva körülnézett, aztán visszahuppant a rúdjára. Elbizakodott emberagyammal azt gondoltam, észre sem vesz, olyan jól elrejtőztem. Rá kellett döbbennem, pontosan tudja, hol vagyok, és azt is, hogy őt figyelem. Talán attól tart, markom fogságába zárom, amint kibújik a védett helyéről. Hosszú percek teltek el, amíg ismét próbálkozott. Türelmes várakozásom eredménye, szárnysuhogás, győztes trilla, majd ereszkedés a kúszó fikuszomon. Feszülten vártam, mikor kezdi el kártékony játékát. Huncut pillantását rám vetve, lehajolt, fejét megbillentve közelített a levéltőhöz. Most, most csíp bele. Behunytam a szemem, felkészülve a borzalomra, amikor kacagó dallam kúszott felém. Okos szemét enyémbe fúrva, gyöngyöző énekszóval simogatta összegubancolódott idegszálaimat. Akkor már tudtam, győzött, s én soha sem leszek képes többé rázárni a kalicka ajtaját, akkor még nem sejtve, mekkora árat fizetünk a szabadságáért.
Őszre járt az idő, a nappalok melegen cirógattak, de az éjjelek hideg leheletükkel borzongatták a tájat. Ari, szokásához híven röpködött a nappali nyitott légterében, át az étkezőbe, onnan a folyosó elejére, a hátsó ajtó körüli homályos részt nem kedvelte.
A pince külső lépcsőjét készítette kőműves ismerősünk és valamiért bejött a kert felől. Akkor léptem a folyosóra, amikor Ari merész ívben suhant a nyitott ajtó felé.
- Józsi bácsi! Az ajtót csukja be gyorsan! - kiáltottam riadtan, de hiába ugrott az ajtóhoz, a madár gyors iramodással az almafa ágán landolt. Ész nélkül futottam, lihegve hívogattam.
- Ari, Arikám! Gyere ide. - fütyültem is neki, máskor válaszolt, ha úgy tartotta kedve. Most elnézett felettem, át a szomszéd kertbe a hatalmas nyárfák felé. Eszembe vágódott, hogyan édesgettem magamhoz régebben. Ütögetni kezdtem a vállamat, fejem búbját, pergetve a nevét.
- Ari, Ari, Ari. Gyere, gyere, gyere!
Végre rám nézett, komolyan, mint aki fontolóra veszi, mi a legmegfelelőbb viselkedés. Lustán kinyújtóztatta szárnyait, megrázta cérnaszál lábacskáit, s leheletnyi lendülettel a fejemre libbent. Csőrével beletúrt a hajamba, s mire odanyúltam, hogy megfogjam, már a szilvafáról csicsergett elégedetten a messzeséget kémlelve. A hajcirógatással elköszönt, hívta a nagyvilág, a végzetes szabadság.
Alkonyatig tévelyegtem a kertben, az utcán a fákat bámulva, időnként a hangját véltem hallani. Szomorúan gondoltam a közelgő fagyos éjszakára, és a védett meleghez szokott, törékeny kis állatkára.