A hét mágikus hangjegy

     Barnabás, a szivárványszínű kis mozdony egy vidámparkban dolgozott. Szorgalmasan húzta hét apró, fából ácsolt, színes léggömbökkel díszített kocsiját. Minden nap vidáman keringett körbe-körbe a sínen, a látogató gyerekek nagy örömére.

     Barnabás azonban nem volt igazán boldog. Szégyellte, hogy a kürtjének hamis, rekedtes hangja van. Folyton csak arról álmodozott, hogy egyszer olyan tiszta, csengő hangon tud majd „megszólalni”, mint a közeli erdő madarai, akiknek énekét nap mint nap hallhatta.

     Teltek-múltak a napok, és Barnabás egyre szomorúbb lett. Amikor esténként az utolsó látogató is hazament és a vidámpark játékai nyugovóra tértek, Barnabás kisírt szemekkel merült álomba.

     Holdanyó – aki éjszakánként belelát a gyerekek és játékaik szívébe és nagyon jól ismeri a gondolataikat -  nem nézhette tovább tétlenül a kis mozdony bánatát.

-         Tudom, miért szomorkodsz, Barnabás!- szólította meg kedvesen.

-           Szeretnéd, ha a kürtöd muzsikájával elbűvölhetnéd az embereket. Én tudom a gyógyírt a bajodra. Innen tíznapi járóföldre van egy hatalmas, sűrű erdő. Az erdőn túl egy végtelen, tarka rét. A mező szélén egy sebes sodrású folyó. A folyó túlsó partján, egy tisztás közepén áll az ezeréves tölgyfa. Annak a tölgyfának az odvában lakik az erdő varázslója, aki ismeri a hét mágikus hangjegy titkát. Ő biztosan segít majd rajtad.

     -  Nagyon jó vagy hozzám Holdanyó, de én nem mozdulhatok el innen, hiszen sínek nélkül nem tudok közlekedni !

     -  Próbáld csak meg! Sikerülni fog! – biztatta Barnabást az öreg Holdanyó és  körülölelte varázslatos ezüstös sugaraival. Abban a pillanatban a kis vonat felemelkedett és máris a vidámpark kerítésén túl találta magát.

     -  Köszönöm, köszönöm, Holdanyó! – hálálkodott Barnabás. Az öreg Hold kerekded, mosolygós arccal tekintett le rá.

     -  Szerencsés utat, Barnabás! Majd meglátod, milyen vérbeli muzsikussá változol!

      Barnabás „térdei” bizony reszkettek az ijedségtől, ahogy útnak indult az ismeretlen felé. Ám egyre az járt az eszében, milyen fülbemászó dallamokat tud majd játszani a kürtjén, ha az erdő varázslója segít rajta.

     Hét kis kocsijával a háta mögött bátran zakatolt tovább az úton. Telt-múlt az idő, az aprócska szerelvény már kilenc napja úton volt. Az emberek csodálkozva nézték, ahogy a tarka vonat sietve eldöcög mellettük.       

     A tizedik napon Barnabás egy erdőbe érkezett. Az ösvényen haladva hirtelen sírásra lett figyelmes. Hamarosan egy mókuscsaláddal találkozott, akik a földön ülve azon keseregtek, hogy a favágók elpusztították a fát, ahol eddig az otthonuk volt. Nemsokára egy másik mókuscsalád is csatlakozott hozzájuk, akik szintén a favágók miatt veszítették el lakóhelyüket. Egyre csak sereglettek a kis vonat köré az állatok : a fülesbagoly, a harkály, a vörösbegy, a cinege, a sárgarigó, a pele.

     Mind arról panaszkodtak, hogy az önző és tudatlan emberek megfosztották őket az otthonuktól.

     Hallották, hogy a távolban a munkások újabb és újabb fára sújtanak le a fejszéjükkel. Nem érdekelte őket, hogy sok-sok apró odúlakó válik miattuk hajléktalanná.

     Barnabás  mindenáron segíteni akart az állatokon.

     -  Nektek adom két aprócska kocsimat. Jó meleg és otthonos. Kényelmesen elfértek majd benne. A mogyoróbokrok közé gurítom mindkettőt, így észrevétlen marad a ragadozók és a kirándulók szeme elől.   

     A kis erdőlakók nem győztek hálálkodni, amiért Barnabás menedéket nyújtott nekik a közelgő tél ellen. Azon nyomban be is költöztek pompás házikóikba.

     A tarka mozdony mindenkitől elbúcsúzott és amit távolodott, látta újdonsült barátait, ahogy még sokáig integetnek utána.  

     Barnabás zakatolt tovább öt picinyke kocsijával a háta mögött. Hamarosan kiért egy végtelen mezőre. Ahogy gurult-gurult a magas fűben, a finom virágillat mellett váratlanul füstszag csiklandozta meg az orrát. Rémült kis állatok futottak el mellette vízzel teli dióhéjakat és gesztenyeburkokat cipelve. Így próbálták megfékezni az elharapódzó lángokat.

      -  Mi történt itt? Ki követte el ezt a szörnyűséget?- állított meg Barnabás egy mezei egérkét.

     -  Kirándulók tüzet raktak… aztán amikor hazaindultak, a tüzet égve hagyták!

     Barnabás kétségbeesve látta, hogy a lassan felerősödő szél miatt a lángok elterjednek a szederbokrokra és meggyújtják a száraz leveleket a földön.

     -  Gyorsan! Gyorsan! Pakoljátok a kocsikra a dió- és gesztenyehéjakat! Segítek nektek vizet hordani!

     Mezei nyúlapó segítségével folytatódott az oltás. A kis mozdony a közeli patakhoz gurult. A békák és mosómedvék felpakolták az apró vasúti kocsikra a vízzel teli „hordócskákat”, Barnabás pedig már robogott is a tűzrakás felé. A nyuszik és a mezei pockok zúdították a tűzre a jéghideg patakvizet. Néhány perc múlva már csak a pislákoló parázs emlékeztetett a katasztrófára. De, ó, jaj, mi történt! A nagy izgalomban senki sem vette észre, hogy az utolsó kocsi tüzet fogott és egy szempillantás alatt hamuvá égett. A hős mozdony újabb testvérkéjét veszítette el.

     Barnabás nagyon bánkódott ugyan, de örült is, mert a mező kis lakói megmenekültek a kirándulók felelőtlenségétől. Az állatkák marasztalták, hogy vegyen részt a tiszteletére rendezett ünnepi lakomán, de Barnabás nem vesztegethette az idejét. Fáradhatatlanul haladt tovább, hogy megvalósíthassa álmát.      

     Most már csak négy tarka kocsit húzott maga után a kalandvágyó kis mozdony. Lassan gurult előre a hosszú úton. Elszállt a nyár, megérkeztek az első esők. Barnabás ázva-fázva érkezett meg a folyóhoz.

     Itt újabb próbatétel várta.

     Vajon hogyan fogok itt átjutni? Találnom kell egy hidat vagy gázlót!- gondolta elszántan.

     Elindult a vízparton, hogy valamiféle átjárót keressen. Hamarosan egy kétségbeesett hódcsaláddal találkozott, akik víz alatti váruk megerősítésén fáradoztak. Apraja-nagyja ott sürgött-forgott a parton, hogy alkalmas faanyagot keressen. A bőséges és hosszan tartó esőzések miatt azonban a folyó felduzzadt és messzire sodorta a használható ágakat és gallyakat.  

-         Valóságos árvíz fenyegeti a lakásunkat! Kénytelenek vagyunk felkerekedni,

hogy másik otthon után nézzünk! – keseregtek hódék. 

Barnabás próbálta biztatni az elkeseredett állatokat.

     -  Ne adjátok fel ilyen gyorsan! Biztosan találunk valami megoldást.

     -  Nincs anyag, amivel tönkrement házunkat rögzíthetnénk. Félünk, hogy az áramlat elsodorja a völgy felé. Honnan szerezhetnénk egy-két ágat, amiből deszkákat vagy legalább néhány lécet ácsolhatnánk?!

     Barnabás gondolkodóba esett. Pillantása a háta mögött sorakozó kocsikra tévedt. Hiszen ezek a színes kis kocsik fából készültek!

     -  Szívesen nektek adom az egyiket, hogy gátat építhessetek belőle az otthonotok köré – javasolta halkan. Nagyon sajnálta, hogy újabb hűséges kísérőjétől kell megválnia, de mindenáron segíteni akart hódékon, nehogy hajlék nélkül maradjanak.

      A hódcsalád először nem akarta elfogadni a nagylelkű ajánlatot, de a mozdony addig erősködött, hogy nemsokára fűrészek nyikorgása, kalapácsok kopogása verte fel a környéket. Pár óra múlva takaros gát vette körbe a hódvárat. Hódpapa és hódmama most már biztonságban érezhették csemetéiket és nem kellett búcsút mondaniuk megszokott lakásuknak. Hálából hátukon átszállították az aprócska szerelvényt a sebesen sodródó folyó túlsó partjára.

     Barnabás itt búcsút vett a kedves, fürge állatkáktól és sietve folytatta útját az ismeretlen felé.

     Maga is meglepődött azon, milyen gyorsan halad. Hiszen már csak három kocsit kellett maga után húznia! Fáradhatatlanul zakatolt tovább a folyó mentén az ezeréves tölgyfa felé. Teltek a napok… Egyik reggel nagy, szürke felhők takarták el az eget, vadul fújt a szél.  

     Micsoda viharnak nézünk elébe! Még felkap egy erős széllökés! – nyugtalankodott Barnabás. Végül egy fa gyökerei között húzta meg magát. Szörnyű éjszaka volt: a szél tombolt, a fák ágai rémisztően nyikorogtak.

     Szerencsére másnapra elcsitult a vihar és elállt az eső is. Barnabás újra útnak indult, de ahogy bekanyarodott a völgybe, ijesztő látvány tárult a szeme elé. A folyó felett átívelő hidacskát elvitte a szélvihar, a széttört deszkák a víz tetején táncolnak. De még ijesztőbb volt, amit az egyik deszkán látott…

     A közeli rekettyésben tanyát vert egércsalád egyik gézengúz fiacskájának eszébe jutott: milyen jó móka lenne csónakázni a deszkákon. Felugrott az egyik szélesebb fadarabra és boldogan sodródott a vízen. Észre sem vette, hogy egyre távolabbra kerül a parttól. Aztán már késő volt… Kétségbeesetten sírva kapaszkodott a deszka peremébe.

     A bokrokban élő állatok közül egyik sem tudott segíteni a bajba került kis oktondin. Próbálták vigasztalni a keservesen zokogó egérmamát, de hiába.

     Barnabásnak szerencsére ismét nagyszerű ötlete támadt.

     -  A kocsijaim fából készültek, nagyszerű mentőcsónak válhat belőlük. Kölcsönadom az egyiket, azzal utolérhetitek a pórul járt egérkét.

     Egérpapa két hörcsög segítségével vízre bocsátotta a rögtönzött mentőcsónakot. Sietve lapátolt, nehogy szem elől tévessze a bajbajutottat. Néhány „evezőcsapás” után elérte és a „fedélzetre” emelte kimerült fiacskáját. Inaszakadtából evezett visszafelé, mert a „csónak” deszkái között lassan kezdett beszivárogni a víz. Az utolsó pillanatban értek partot. Az aprócska kocsi teljesen átázott. Lebegett még néhány percig a hullámokon, majd egy örvény végleg beszippantotta.

     -  Végre-valahára biztonságban vagy ! – ölelte magához egérmama szófogadatlan csemetéjét. A többi állat mind a hős egérpapát és az önfeláldozó mozdonyt ünnepelte. Barnabás, mielőtt továbbindult, még egyszer a kisegér lelkére kötötte:

     -  Máskor ne légy ilyen meggondolatlan! Rosszul is végződhetett volna a kalandod!

     Barnabás kitartóan döcögött tovább maradék két kocsijával. Közben beköszöntött a tél. Az idő egyre zordabbra fordult, sűrű pelyhekben hullani kezdett a hó. A picike szerelvény beért az erdőbe, de alig tudott megbirkózni a síkos ösvényekkel, a vastag hótakaróval.

     Egyszer csak a domb mögül hangos nevetésre lett figyelmes. Közelebb merészkedett, és gyerekeket pillantott meg, akik játszani jöttek ki az erdőbe. Mindannyian szánkót húzva tolongtak a domboldalon. A tetején aztán felültek a szánra és máris sikongatva repültek lefelé. Vidámak és boldogok voltak.

     Gyurkát és Pankát kivéve, akik kézen fogva álldogáltak egy bokor mögött és vágyakozva nézték hancúrozó pajtásaikat. Barnabás nagyon megsajnálta a szegényesen öltözött testvéreket. Nehéz szívvel úgy határozott, nekik adja egyik kocsiját, az apukájuk hadd ácsoljon belőle szánkót nekik.

     Óvatosan odagurult hozzájuk és megszólította őket:

     - Ti is szeretnétek szánkózni, ugye?! Elfogadjátok az egyik kocsimat? A deszkáiból pompás szánkót lehetne készíteni!

     - Köszönjük, köszönjük, kedves kis mozdony! – örvendeztek a gyerekek.

     - Az édesanyánk meghalt, az apukánknak nincs elég pénze, hogy szánkót vegyen nekünk. Még soha sem csúszhattunk le a dombról a többiekkel együtt.

     Azzal már szaladtak is hazafelé, hátukon az apró vasúti kocsival.

     Barnabás pedig  folytatta útját, és könnyes szemmel már nem láthatta, ahogy Gyurka és Panka büszkén mutogatja a tarka léggömbökkel díszített szánkót barátainak és lesiklás közben úgy csilingel a kacagásuk, mint a csikók nyakán a csengő.

      Barnabás utolsó testvérkéjével a háta mögött rendületlenül haladt tovább a hóba burkolódzott tájon. Egyre dermesztőbbé vált a hideg, a kis mozdony kerekei csikorogtak a fagyos talajon.

     Estére egy rozoga kunyhóhoz érkezett. Bentről fény szűrődött ki. A házikó falához húzódva próbált menedéket találni a fogcsikorgató hideg elől.

     Ahogy az ablak alá támaszkodott, kinyílt az ajtó és egy öreg-öreg apóka lépett ki rajta, kezében lámpással.

     -  Ne fagyoskodj idekint! Szívesen fogadlak éjszakára szegényes hajlékomban- szólította meg a vacogó mozdonyt.

     Barnabás örömmel elfogadta a meghívást. A kunyhó berendezése is igen nyomorúságos volt, de legalább valamennyire védett a hidegtől.

     -  Sajnos nem tudok már kimenni az erdőbe fát vágni – mutatott a kihűlt kandallóra az öregapó és karjait dörzsölgette, hogy felmelegedjen.

     - Látom, nagyon átfáztál, régóta úton lehetsz. Egyetlen takaróm van, tessék, húzódj meg alatta! – nyújtott át Barnabásnak egy toldott-foldott rongydarabot.

     A kis mozdonynak elfacsarodott a szíve.

     -  Neked adom az utolsó kocsimat, nagyobb szükséged van rá, mint nekem. Tüzet rakhatsz belőle, hogy legalább néhány órára meleg legyen a házikódban.

     Hamarosan pattogott a tűz a kandallóban. Barnabás a könnyein keresztül is mosolygott, amikor látta az apóka boldogságát. Aztán álomba merült.

     Másnap reggel meglepődve dörzsölgette a szemét. Egy óriási tölgyfa alatt ébredt. Körös körül zöld lombú fák, csörgő patak, virágillat, az öregapó pedig mosolyogva tekintett le rá.

     -  Elérted az úti célod, Barnabás! Én vagyok az erdő varázslója. Tudom, miért tetted meg ezt a hosszú utat. Szívesen segítek rajtad, de figyelmeztetlek, hogy csak egyetlen kívánságodat áll hatalmamban teljesíteni. Jól gondold meg, mi legyen az!

     Barnabás nem sokáig töprengett.

     -  Azért jöttem hozzád, hogy tiszta,csengő hangú kürtszóval ajándékozz meg. De inkább azt kérem, hogy add vissza a testvérkéimet, akiktől útközben meg kellett válnom! Nélkülük nem érne semmit az életem.

     Az erdő varázslója bólintott.

     -  Legyen, ahogy akarod! – azzal felemelte varázspálcáját. A tölgyfa lejjebb eresztette ágait és a kis mozdonyt tölgyfa-virágok ezrei vették körül. Körbepillantott és meglátta a háta mögött sorakozni hét elveszett, tarka kocsiját. Azt sem tudta, hová legyen örömében.

     -  A jószívűséged és önfeláldozásod jutalmat érdemel – tette hozzá a varázsló, azzal elővette aranykosárkáját és tartalmát: a hét mágikus hangjegyet Barnabásra öntötte.

     A kis mozdony abban a pillanatban vérbeli muzsikussá változott és azóta minden látogatót: gyereket és felnőttet egyaránt elbűvöl csodálatos kürtjátékával.

     Ha legközelebb elmentek a vidámparkba és felültök a kis vonatra, hallgassátok meg ti is!