AZ ELVARÁZSOLT VÁR
janus 2008.08.29. 21:25
Történt egyszer, réges-régen, a képzeleten innen, a valóságon túl, amikor Meseország lakói a felhők fölött éltek, szikrázó kristálypalotákban, ahová szivárványhíd vezetett ......
AZ ELVARÁZSOLT VÁR
Történt egyszer, réges-régen, a képzeleten innen, a valóságon túl, amikor Meseország lakói a felhők fölött éltek, szikrázó kristálypalotákban, ahová szivárványhíd vezetett és a nap sugaraiból szőtt függöny pompázott az ablakokon. Innen szálltak le a mesebeli lények esténként, amikor az anyukák és az apukák leültek a gyerekek ágya mellé esti mesét mondani. A mesefigurák rátelepedtek a könyvek lapjaira és csodálatos történeteket találtak ki. A fellegekből repültek le az álommanók is, hogy a mese után álomport hintsenek a gyerekek szemére. Emberemlékezet óta így volt ez ,és béke honolt a csodás lények és az emberek között.
Élt ebben az időben egy hatalmas és gazdag király. Amilyen gazdag, olyan telhetetlen és gonosz volt, óriási birodalma népe rettegett tőle. Mérhetetlen vagyonának, aranyának, ezüstjének számát sem tudta. Szolgák hada leste minden kívánságát. Katonái számos országot legyőztek, melyek fölött ez a bizonyos király uralkodott. De ez bizony nem volt neki elég! Olyan birodalmat akart, amilyen senki másnak a világon nincs. Sokáig törte a fejét, amíg eszébe jutott, hogy ő bizony meghódítja Meseországot.
A világ kellős közepén emelkedett egy óriási varázshegy. A teteje az eget verte és a legmagasabb csúcsa lyukat vágott a felhőkbe. Ez volt a bejárat a mesék birodalmába, amin keresztül a meselények lejutottak az emberek közé. Természetesen földi halandó nem tehette lábát a hegyre, még a közelébe sem mehetett. De nem is háborgatta senki évezredek óta Meseország lakóit.
Ez a nagyravágyó király, akinek- talán mondanom sem kell- a felesége és három fia is hasonlóan becsvágyó volt; szóval ez a király fikarcnyit sem törődött a figyelmeztetésekkel és csillogó gyémántpalotát építtetett a bűvös hegy csúcsára. Aki csak ránézett, a szeme is káprázott a nagy fényességtől. A gonosz király be is költözött háza népével: feleségével, három fiával és egyszem leányával, no meg fényes udvartartásával a palotába. Azt tervelte ki, hogy katonái élén innen fog bemasírozni Meseországba, hogy uralma alá hajtsa ezt a varázslatos birodalmat.
Hogy szavamat ne felejtsem, a királyleány igen különbözött a családjától. Nem nőtt nagyobbra két arasznyinál- ezért is nevezték Pöttömkének- , de olyan gyönyörű volt, hogy aki ránézett, a szeme is belekáprázott. A szíve meg aranyból volt és sugárzott belőle a szeretet. Mindenkin segített, aki hozzáfordult- legyen az szegény vagy gazdag. Igen szerette is Pöttömkét a birodalom népe.
A mesebeli lények nagyon megmérgesedtek, amiért nemcsak évszázadok óta fennálló törvényüket vette semmibe a zsarnok uralkodó, hanem meg is akarja szerezni békés birodalmukat.
Rögvest tanácskozást hívtak össze vezetőjük, a törpekirály palotájába, hogy kitalálják a méltó büntetést. Csak úgy sereglettek az alattvalók Meseország minden tájáról. A tündérek és a manók lepkék hátára ültek, az óriások hétmérföldes lépéseikkel siettek, a boszorkányok seprűnyélre pattantak, a táltos paripák villámsebesen vágtattak, még a hétfejű sárkányok is előbújtak barlangjukból, hogy minél előbb a kastélyba érjenek.
- Kedves alattvalóim! -emelkedett szólásra a koboldkirály.
- Mindannyian tudjátok, miért gyűltünk itt össze. Akinek van ötlete, hogyan védjük meg varázslatos országunkat ezen vakmerő földi halandótól, ossza meg velünk!
Három nap s három éjjel tanácskoztak a mesebeli lények, amikor felállt a 300 éves, hosszú szakállú udvari bölcs és így szólt:
- Uram királyom! Úgy határoztunk, az lenne a legméltóbb büntetés, ha elvarázsolnánk a várat és lakóit, és csak akkor szabadulnának fel az átok alól, ha lenne egy földi halandó, aki tiszta szívből s őszintén akarná, hogy ismét emberré változzanak. Ebbe a bűvös nyakláncba zárjuk az ellenszert, és ez csak a szeretet hatására nyílik meg.
A Mesebirodalom lakói nagy éljenzés közepette elfogadták a javaslatot. A törpekirály máris hívatta az udvari varázslót, aki varázslatos főzetet kotyvasztott. Az éj leple alatt a fürge manócskák belopóztak a várba az ajtórepedéseken, a küszöbök alatt és az ott alvók szája sarkába cseppentettek öt cseppet a varázsitalból.
Ettől aztán azok – ó, mily szörnyűség!- mind egy szálig átváltoztak. Mégpedig olyan csodálatos lényekké, amelyekre rossz tulajdonságaik szerint legjobban hasonlítottak. A telhetetlen király egy kövér, két lábon járó pénzeszsákká, a hiú, folyton a tükör előtt ülő felesége egy jókora velencei tükörré. A három királyfi, akik lovaglás közben nap mint nap összetiporták a kertész zöldségágyásait, egy-egy óriási zöldséggé: Brokkoló, Karfioló és Zöldborsó hercegekké. Az átok nem kímélte a kényes-fényes udvartartást sem. A falánkságáról híres udvari szakács egy ropogósra sült libacombbá változott. Az egymással folyton civakodó szobalányok aprócska, szürke egerekké, amik állandóan az ennivalón marakodtak. Az ármánykodó, mások ajtaján hallgatózó főkomornyiknak hatalmas, térdig lógó fülei nőttek.
Egyes-egyedül Pöttömkén nem fogott a varázslat, hiszen neki egy árva rossz tulajdonsága sem volt.
Amikor másnap reggel az udvar népe a tükörbe nézett, bizony egyikőjük sem akart hinni a szemének. Kétségbeesetten kapkodtak fűhöz-fához, próbáltak megszabadulni a „varázsgúnyától”. Az udvari bölcs – aki folytonos bajkeverő jóslatai miatt károgó varjúvá változott – az utolsó betűig végigolvasta a tudós könyveit, de egyikben sem talált megoldást.
A király birodalma szerte kidoboltatta, hogy három szekérderék aranyat és három szekérderék ezüstöt ad annak, aki megszabadítja őt és háza népét az átoktól.
Tódultak is mindenfelől a csodadoktorok, füves asszonyok, mindenféle rendű és rangú bűvös-bájos tudorok, ráolvasók. Ám nem használtak sem a bűvös-bájos igék, sem a gyógyító főzetek. Hogyan is használtak volna?!
Hiszen ezeknek a kuruzslóknak, boszorkányoknak csak a temérdek pénzre fájt a foga. A varázslat pedig csak akkor szűnik meg, ha egy földi halandó szeretetből kívánja az átok feloldását.
Egyszóval hasztalan volt minden mesterkedés. Lassan elmaradtak a szerencsét próbálók is. Pénzeszsák király – ahogy a birodalom népe gúnyolni kezdte – és kényes-fényes udvartartása egyedül maradt a nagy bajban. A király naphosszat a trónján ülve mérgelődött, a királyné a szobájába rejtőzve toporzékolt. A három zöldségherceg sem mert lóra ülni, vadászatra indulni, hiszen mindenki nevetett rajtuk. Az elvarázsolt cselédek, inasok , szobalányok egytől-egyik a kamrájukba menekültek. A konyhán nem főtt az étel, az egykor gyönyörű kertet ellepte a gaz, a kastély csodaszép termei beporosodtak. Senki sem ment szívesen az elvarázsolt vár közelébe.
Szegény Pöttömke egyszál magában kóborolt a palota hatalmas termeiben. Néhanapján összetalálkozott egy-egy lakóval: hol egy hatalmas fej karfiollal vagy brokkolival, hol egy jajveszékelő falitükörrel vagy libacombbal vagy rémülten szaladgáló egérkékkel. A kis királylány szíve majd meghasadt a bánattól, annyira szeretett volna segíteni rajtuk. De nem tudta , hogyan!
Pöttömke legtöbbször kedvenc helyén: a kert sarkában lévő virágzó rózsabokor egyik levelén üldögélt és szomorú sorsáról énekelt. Gyönyörű hangja egészen Meseországig elhallatszott. Egyik nap a törpekirály is felfigyelt a csodálatos énekszóra. Igazság szerint már réges-régen megbánta az elhamarkodott és szigorú ítéletet, és sokat búslakodott miatta. De ez a bűvös hang ismét felvidította.
- Megnézem, ki énekel ilyen szívet melengetően – gondolta.
Felpattant aprócska táltos paripájára és hamarosan rá is bukkant Pöttömkére a rózsalevélen. A picinyke királylány szépsége és kedvessége szinte elvarázsolta. A kislánynak is igen megtetszett a helyre kis legény. Egy szempillantás alatt egymásba szerettek.
- Pöttömke, hozzám jössz feleségül?- kérdezte a koboldkirály.
- Szívesen hozzád mennék, de nem tehetem. Nem hagyhatom itt elátkozott szüleimet, testvéreimet, hűséges szolgáinkat. Annyira szeretnék segíteni rajtuk, de nem tudom, hogyan! – válaszolta piruló arccal a leányka.
- Ezen könnyen segíthetünk! – felelte a koboldkirály. Azzal egy apró ládikót nyújtott át a csodálkozó királylánynak.
- Vajon mi lehet benne? – gondolta Pöttömke.
Mikor felnyitotta a dobozka fedelét, majd megvakult a szertelen ragyogástól, amit egy gyönyörű nyaklánc árasztott. Vőlegénye biztatására felpróbálta az ékszert. Ekkor – lássatok csudát – a nyakék rubintja a Pöttömke szívéből áradó szeretet hatására világítani kezdett. A kislány rettentően megijedt, de félelme akkor hágott a tetőfokára, amikor az ékszerből kiáradó fény elöntötte s szivárványszínbe burkolta az egész várat. A termek kivilágosodtak, a hatalmas kert ismét virágba borult és a palota lakóiról lehullt az átok.
A kövér pénzeszsák visszaváltozott királlyá, a sétáló tükör királynővé, Brokkoló, Karfioló és Zöldborsó hercegekből ismét három jóképű királyfi lett. A cselédek, inasok, szobalányok is mind-mind visszanyerték emberi alakjukat. Az elvarázsolt vár lakói sírva-nevetve borultak egymás nyakába.
Bizony mindannyian tanultak a leckéből! A zsarnok királyból jóságos öreg király lett, felesége sem ült naphosszat a tükör előtt, hanem a konyhán segédkezett a szakácsnak. A királyfiak sem rongálták többé a kertet, hanem saját zöldségágyásaikat gyomlálgatták.
Pöttömke és a törpekirály azon nyomban megtartották a kézfogót. Azóta is boldogan élnek Meseország legszikrázóbb kristálypalotájában és azóta ismét béke van a mesék és az emberek világa között.
|