Egy kisegér nagy utazása

     A legtöbb mese olyan, mint egy vendégség. A történet szereplői a házigazdák, az olvasó pedig a vendég. Most kedves Olvasó, Te vagy a vendég, mégpedig ebben az izgalmas utazásban, ahová egy bizonyos Guszti nevű kisegér hív meg Téged.   

     Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mesebeli völgyben megbújó, mesebeli falucska. Ennek a falucskának a szélén állt egy mesebeli vasútállomás egyetlen egy mozdonnyal és egyetlen egy vasúti kocsival. Ez a kis vonat szállította reggelenként a közeli nagyvárosba, esténként pedig vissza az embereket. A felnőttek munkába, a gyerekek iskolába igyekeztek. Nap mint nap a nagy bajuszú mesebeli állomásfőnök adott jelt a vonat indulására és sokáig integetett a távolodó szerelvény után.

     A vasútállomás mellett volt egy csöndes kis tanya, Gáspár gazda és Emma néni  tanyája. Sokféle állat élt itt békésen, vidáman, s bizony egyikőjük életéből sem hiányoztak a mulatságos kalandok.

     Gáspár gazdának és Emma néninek volt egy fiacskája, Marci, aki legszívesebben minden idejét a vasútállomáson töltötte volna. Egész álló nap elnézegette, ahogy tolat a mozdony, hangos kürtszóval megérkezik a szerelvény, le- és felszállnak az utasok vagy éppen átrobog az állomáson egy tehervonat megrakott kocsikkal.

     Éppen ezért Marci szinte ujjongott örömében, amikor a szülei beíratták a nagyvárosi iskolába, ahová persze vonattal kell majd járnia. A jó hír futótűzként terjedt az állatok között. Böbe, a tehén, Berci, a ló, Samu, a kakas, Mirci, a cica, Pamacs, a kutya és a többiek mind csak arról beszéltek, milyen izgalmas kalandokban lesz része Marcinak.

     - Úgy szeretnék én is elutazni Marcival! Ha az emberek minden nap utazhatnak, miért ne utazhatnának az egerek is? Elég lenne csak egy icike-picike utazás! – könyörgött este Guszti, a kisegér – akinek bizony nincs párja, ha bajba kell keveredni – az anyukájának.

     -  Szó sem lehet róla! A tanya kerítésén kívül ezernyi veszély leselkedik ilyen aprócska állatokra. Most pedig repülés az ágyba! Késő van már! – ripakodott rá a mamája.

     Hamarosan elérkezett a nagy nap. Marci hátára került az iskolatáska és a szüleivel elindult élete első utazására. Barátai, az állatok elkísérték a tanya kapujáig, ahol a kisfiú megígérte, hogy első útja hozzájuk vezet majd és beszámol minden apróságról.

     Így is történt. Teltek-múltak a napok és Marci minden délután elmesélte, milyen mókás dolog vonatozni, milyen óriási pályaudvarra érkezik vele a vonat, ahol sok-sok vasúti kocsi robog sietve egymás után és száz meg száz ember tolong le- és felszállás közben. Elmesélte, hogy már el tudja olvasni a jókora kijelző táblát, ahová kiírják, melyik vonat mikor indul és mikor érkezik. Elmesélte azt is, hogy késő este és éjszaka hatalmas lámpákkal világítják meg a pályaudvart, nehogy eltévedjenek az utasok és rossz vonatra szálljanak fel.

     Az állatok szájtátva hallgatták.

     -  Csuda érdekes lehet ez a pályaudvar! – lelkendezett Guszti.

     De a többieknek más volt a véleménye.

     -  Nem egészséges az a szörnyű rohanás meg állandó jövés-menés – aggódott Böbe.

     -  Csak összekoszolnám a fényes bundácskámat, felsérteném a betonon a rózsaszín talpacskáimat ! – kényeskedett Mirci, aki a világ legszebb kismacskájának tartotta magát.

     -  Szerintem a legfontosabb kutyafeladatokon: a szimatoláson, az ugatáson meg a házőrzésen kívül egy kutyának nincs szüksége más tudományra – vélekedett Tappancs.

     Ám Guszti nem nyugodott…

     -  Én mégis szeretném megnézni csak egyszer, egyetlen egyszer a kivilágított, csillogó pályaudvart meg azt a rengeteg vonatot! A mi pici állomásunk szörnyű unalmas. Itt nem láthattok ilyen csodát!

     -  Ne légy meggondolatlan! Nem nekünk való az utazgatás meg a nagyvárosi nyüzsgés – intette Gusztit Samu és Berci.

     A kis gézengúzt azonban nem hagyta nyugodni a dolog. Naphosszat azon morfondírozott, hogyan osonhatna fel a vonatra és juthatna el arra a híres nagyvárosi pályaudvarra. Végül pompás ötlete támadt…

     Egy késő őszi reggelen elérkezett a várva-várt pillanat, hogy megvalósítsa tervét. Nagy, szürke felhők takarták el az eget, a színes falevelek vidáman táncoltak a szélben. Csepp-csöpp! A kacsaúsztatóba lepottyantak az első esőcseppek. Az állatok mind visszabújtak kuckójukba a vihar elől, Marci is esőkabátjába burkolódzva sietett a vonathoz. A tanya udvarán csak Marci előző nap otthagyott sárkánya árválkodott.

     Guszti a sárkányhoz szaladt, alábújt és teljes erőből belekapaszkodott. A szél egyre hevesebben fújt.. Egy erős széllökés hirtelen felkapta Gusztit sárkányostól, mindenestől és az állomás felé repítette. A kisegér egyre magasabbra emelkedett. Igyekezett a vonat felé kormányozni alkalmi léghajóját. Szerencséje volt… éppen a vagon tetején kötött ki. A következő pillanatban az állomásfőnök sípja hasított a levegőbe és a szerelvény nagyokat döccenve kigördült az állomásról.

     -  Milyen mókás dolog a vonatozás! – gondolta Guszti. És milyen picinek látszik innen a tanya!

     Néhány percnyi zakatolás után a vonat megérkezett a városba. A kis világutazó álmélkodva nézte az eléje táruló látványt.

-  Hűha, mennyi autó! Jönnek-mennek. Remélem, nemsokára láthatom a sok-sok mozdonyt meg tehervonatot is! – dünnyögte magában.

     Valóban, a vonat hamarosan begördült a pályaudvarra.

     -  Mekkora zaj! És micsoda nyüzsgés! – csodálkozott Guszti és óvatosan leereszkedett a vagon tetejéről.

     A le- és felszállók elsiettek mellette, észre sem vették az aprócska potyautast. A kisegér sorra szemügyre vette az utasokat. Vajon hová igyekeznek? Az a komoly, szemüveges bácsi az aktatáskával bizonyára az irodába. Ez a család jókora bőröndökkel rokonlátogatásra. Vagy kirándulni? Marci, hátán a táskájával, számos kisebb-nagyobb gyerekkel együtt az iskolába. Körbevesznek egy kedves, kontyos nénit. Talán a tanár nénit? Az az öreg néni bottal valószínűleg az orvoshoz biceg. Mindenki sietett valahová.

     Amikor elunta nézegetni a járókelőket, Guszti körbepillantott a csarnokban. Egy pillanatig a lélegzete is elakadt a látványtól. Csak ámult-bámult: milyen gyönyörű és hatalmas épület! A tető fényes kupolaként borult rájuk. Mintha az utcán sétálna, sorban kisebb-nagyobb üzletek, étterem, újságosbódé. Itt perecet árul egy fehér kötényes, mosolygós bácsi, ott cukorkát, csokoládét egy hosszú hajú, nevetős lány. Az egyik fabódéban játékokat, a másikban mesekönyveket lehet kapni. A pénztárak előtt hosszú sorok kígyóznak, mások újságokat vagy éppen szendvicset vesznek az útra.

     A falakon feliratok igazítják útba az utasokat. A fenti, mennyezet alatti óriási, fekete táblán olyan mulatságosan ugrálnak a betűk! Itt tájékoztatják a várakozókat, melyik vonat mikor érkezik. Guszti sokáig elidőzött itt, nagyon mókásnak találta a dolgot.

     De az igazán szokatlan helyzet csak ezután következett világjáró barátunk számára. Egy csapatnyi ember hirtelen eltűnt a föld alatt, egy másik csapatnyi meg előbukkant. Hogyan lehetséges ez?! Guszti odaóvakodott és nagy meglepetésére ezernyi lépcsőfok vezetett a mélybe.

     -  Milyen furcsa – gondolta az egérfiúcska – eddig azt hittem, csak a vakondok élnek a föld alatt. Most meg kiderül, hogy az emberek is!

     Elbújt egy oszlop mögé és kicsit szorongva bámult le a mélybe, de nem merte követni az aluljáró felé hullámzó embertömeget.

     Váratlanul ismerős hang ütötte meg a fülét. Hiszen ezt a kürtszót az otthoni állomáson is szokta hallani! Újabb vonat érkezett a pályaudvarra. Fürgén kiszaladt a peronra. Tágra nyílt szemmel fedezte fel a száz meg száz sínpárt, ahol vonatok jöttek-mentek egymás után. Különféle áruval megpakolt, végtelen tehervonatok: az egyik gabonát szállít, a másik csillogó, új autókat, a harmadik „ki tudja, mire való” gépeket, a negyedik…, az ötödik…

     -  Vajon honnan tudják, merre kell menniük? – töprengett Guszti.

     Ekkor megpillantotta a jelzőlámpákat. Ha az egyikük szeme pirosan világított, a mozdony fékezett. A másikuk szeme zölden villant fel, a vonat gurulhatott tovább. Ez is ismerős volt a kis rosszcsontnak, hiszen az aprócska, mesebeli vasútállomáson is a jelzőlámpa utasította a mozdonyt, mikor tilos és mikor szabad.

     Sokáig figyelte a sárga mellényes munkásokat, akik ki- és berakták a sokféle árut a vagonokba. Ám lassan kezdett megéhezni. Észrevette, hogy az egyik kocsiról kukoricaszemek szóródtak szét rakodás közben. Amikor a munkások elmentek, majszolni kezdte a finom, ropogós kukoricát.

     Észre sem vette, hogy bámészkodás közben mennyire eltelt az idő. Lassan beesteledett és a pályaudvar lámpái, mint megannyi csillag gyulladtak ki.

     -  Ideje hazamennem! – eszmélt fel a kisegér ropogtatás közben és a vonat felé vette az irányt. Feltartott orral iparkodott a felszállók után, amikor hirtelen…Ó, jaj,…egy, a szüleivel várakozó kislány karjából egy picinyke, tigriscsíkos cica ugrott elé! Nyávogott és szembefordult Gusztival.

     Az egérke nem ijedt meg, hiszen a tanyán jó barátságban volt Mircivel, idegen macskával pedig még sohasem találkozott. Mindenesetre kedvesen köszöntötte:

     -  Szervusz! Én Guszti vagyok és látogatóba jöttem a faluból.

     A cica felborzolta a szőrét és mérgesen morrant egyet. Guszti nyugtalanul hátrálni kezdett. A cica kinyújtotta a karmait és a kisegér felé kapott. Guszti most már reszketett, mint a nyárfalevél.

     Ekkor jól ismert hang ütötte meg a fülét.

     -  Guszti, hogy kerülsz te ide?!

     Marci volt az, aki közben végzett a suliban és igyekezett hazafelé. A kisfiú kiáltása elijesztette a kismacskát. Visszamenekült a gazdájához, aki ügyesen betessékelte kényelmes „utazódobozkájába”. Guszti most már biztonságban volt. Dobogó szívvel lapult Marci tenyerében, és onnan szerencsésen belehuppant a táskájába. Alig várta, hogy hazaérjenek és elmesélje barátainak kalandja minden apró részletét.

      Az állatok közben már tűvé tették az egész udvart Guszti után, és próbálták vigasztalni a keservesen zokogó egérmamát. Mindannyian repestek az örömtől, hogy a kis csínytevő épségben előkerült. Persze meg kellett ígérnie, hogy soha többé nem tesz ilyet.

      -  Sohasem felejtem el ezt a csodálatos utazást! – motyogta Guszti, miközben szorosan odabújt az anyukájához és álomba merült.