A csodalencse

     Egyszer volt, hol nem volt, a hetvenhetedik kerek erdőn is túl, volt egyszer egy falu. Abban a faluban élt egy özvegyasszony az egyetlen leánykájával, Katicával. Igen-igen   nagy szegénységben, de annál nagyobb szeretetben éltek. Az asszony napszámba járt dolgozni, abból futotta nekik egy-egy betevő falatra. Amikor Katica – aki igen okos és szorgalmas teremtés volt – felcseperedett, idős, beteg édesanyja helyett elindult szolgálatot találni, hogy most már ő keresse meg a mindennapi kenyérrevalót.

     - Meglátod, édesanyám, annyi pénzzel térek haza, hogy életed végéig nem lesz gondod semmire! Meghálálom azt a sok jót, amit tőled kaptam! – búcsúzott el Katica az édesanyjától.

     Ment, mendegélt Katica, már hat napja úton volt, mindegyik módos gazdához bekopogtatott, de sehol nem járt szerencsével. Szomorúan bandukolt tovább, amikor a hetedik napon betévedt egy rengeteg erdőbe. Egy keskeny, kis ösvényt követve, hamarosan találkozott egy hosszú szakállú, kedves öragapóval.

- Mi jóban jársz errefelé, leányom? – szólította meg Katicát az öregapó.

     - Én, bizony, szolgálatot keresek. Édesanyám már idős és nem bírja a munkát, nekem kell elszegődnöm szolgálónak.

     - No, én éppen cselédet keresek a házhoz. Szívesen felfogadnálak, mert derék, jóravaló teremtésnek látszol. Nem lesz nálam nehéz dolgod, csak annyi, hogy gondozod a veteményes kertemet. Minden áldott nap megkapálod, megöntözöd a növényeket, kiirtod a gazt, palántázol, elveted a magokat. Három hónap nálam az esztendő. Ha  szorgalommal végzed a munkád, bőséges jutalomban lesz részed.

     Katica örömmel ráállt a dologra. Hisz neki is volt otthon egy aprócska zöldséges kertje, amit nagy gonddal ápolgatott.

     Az apóka kivezette Katicát a sűrűből, és nemsokára megérkeztek egy csipkézett bástyájú, fehérre festett, tornyos udvarházhoz. A kaput rózsaindák fonták körbe, a ház előtt virágoskert pompázott. Itt lakott az öregember.

     Katicának már a gyönyörű virágok is mosolyt varázsoltak az arcára. Hát még, amikor beléptek a házba! Az apó egy napfényes, aprócska szobába – amelynek az ablakai éppen a kertre nyíltak - kísérte a leányt.

     - Ez lesz a szobád, amíg nálam szolgálsz. A konyhában minden reggel terített asztal vár majd, ehetsz, ihatsz, amennyi jólesik. Holnap megmutatom a veteményesemet. Most feküdj le és pihenj, mert korán reggel jövök érted és kezdődik a munka!

     A lányka, a finom vacsora után, úgy aludt puha, paplanos ágyában, mint a tej.

     Másnap még alig pitymallott, Katica már talpon volt és várta az apókát. Igen meglepődött az öreg, de nem mutatta. Kivezette Katicát a veteményes kertjébe.

     A leánynak, bizony, szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól. Ó, mennyi szépség volt ott, s micsoda illat! A végeláthatatlan kertben ott pompázott mind a négy évszak valamennyi gyümölcse, zöldsége: ember nem látott még ilyen gyönyörű tarkaságot.

     - Ezeket a növényeket kell gondoznod, leányom. Ne félj, a szerszámok segítenek majd neked!

     Azzal az apó egy kis kamrához kísérte a lányt, ahol az öntözőkannától a kapáig, az ásótól a gereblyéig mindenféle szerszám pihent takarosan elrendezve.

     Katica kíváncsian lépett be a kamrácskába, hogy köszöntse segítőtársait. Kézbe vette az egyiket és mosolyogva nézett vissza az apókára, de azt akkorra mintha a föld nyelte volna el. A lány egyedül maradt a hatalmas kertben.

     Ne higgyétek, ám, hogy megijedt! Végigjárta az ágyásokat, elsétált a gyümölcsfák alatt, a szőlőtőkék mellett, s jó ismerősként üdvözölte valamennyit. Azok pedig, mintha válaszoltak volna barátságosan bólogatva.

     Attól a naptól fogva Katica minden áldott nap reggeltől estig a napsugaras kertben dolgozott. Nagy gonddal és szeretettel ápolta a növényeket, serényen ellátta minden dolgát. Kíméletlenül kiirtott minden szál gazt, díszesen faragott karókra futtatta a babot, még tréfás madárijesztőt is állított a kert közepére. Az egyik fajta zöldséget napos helyre ültette, a másikat árnyékba, ahogy azt a növény kedvelte. Egyetlen tő kókadozó paradicsom- vagy paprikabokrot, egyetlen szomjazó alma- vagy körtefát sem lehetett látni. Öröm volt végigmenni a gyümölcsösön, a veteményesen.

     Olyan gyorsan elrepült a három hónap, hogy Katica szinte észre sem vette. Szokása volt minden reggel kinézni az ablakán, hogy tekintetével is végigsimogassa szeretett  növénykéit. Az utolsó reggelen azonban valami nagy fényességre ébredt. Kipillantott a kertre, és bizony, még a szeme is belekáprázott a ragyogásba, ami a növényekből áradt. Szegény leány el sem tudta képzelni, mi történhetett! Szaladt le a kertbe, ahol már várta a hosszú szakállú apóka.

     - Ne ijedj meg, leányom! Ez a tündöklés azt jelenti, hogy arannyá vált két kezed munkája. Nézd meg a saját szemeddel!

      Katica csak ámult-bámult a fákról mosolygó aranygyümölcsökön, az apró aranygolyókként guruló borsó- és szőlőszemeken, a kövér aranydinnyéken és arany sütőtökökön.

     - Ez pedig a jól végzett szolgálatod jutalma – nyújtott át az öreg a lánynak egy zsákocskát. – Ha hazaérsz, ezt a maréknyi lencsét tedd egy tálba és tedd a tálat az asztal közepére. Reggelre meglátjátok, mi történik.

     Katica szomorúan búcsúzott el a jólelkű öregapótól és a napsütött kerttől, de tudta, hogy otthon már várva várja az édesanyja.

     Otthon sírva-nevetve borultak egymás nyakába. Szegény özvegyasszony már azt gondolta, elveszítette egyetlen kincsét, a leányát. Katica mindenről beszámolt az édesanyjának, aztán elővette a zsákocskát. Este egy cseréptálba öntötték a lencsét, aztán lefeküdtek.

     Reggelre kelve akkora fényesség ragyogta be a faluszéli kunyhót, hogy Katica és az édesanyja majd’ megvakultak. Lássatok csodát! A lencse az utolsó darabig arannyá változott. Volt most már miből ennivalót, ruhát, jószágot venniük, sőt a rozzant kalyiba helyett takaros házikót építeniük. Mert ez az arannyá vált csodalencse olyan volt ám, hogy amit nappal elköltöttek belőle, éjjel ugyanannyival megszaporodott. Katica most már nagy boldogságban élhetett az édesanyjával, nem szenvedtek szükséget semmiben.

     A gazdagsággal együtt azonban Katica nem felejtette el, milyen volt szegénynek lenni. Ha bekopogott valaki a hófehérre meszelt, muskátlis ablakú házikóba, szívesen fogadták, jó vacsorával, kényelmes fekhellyel várták.

     Egyik nap estefelé járt már az idő, amikor egy vénséges vén, koldusforma ember kopogtatott be hozzájuk, s ételt és szállást kért tőlük. Katica rögtön megismerte, hogy a koldus nem más, mint az öregapó, aki szolgálatába fogadta és akinek szerencséjüket köszönhetik.

     Jó szívvel látták az apókát, bőségesen megvendégelték, puha ágyat vetettek neki. Vacsora után mind a hárman nyugovóra tértek. De előtte az öreg Katica lelkére kötötte, hogy csakis ő keltheti fel másnap reggel.

         A leány – szokása szerint – már hajnalban talpon volt, hogy munkához fogjon. Félrehúzta a pipacsos függönyöket, hogy az öreg koldust felébresszék a betűző napsugarak, s bizony majd’ hanyatt esett az ámulattól. Az ágyban a hosszú szakállú apó helyett sudár termetű, szép szál legény feküdt.

     - Ne ijedj meg tőlem, Katica! Én egy királyfi vagyok. Gyerekkoromban egész háza népemmel együtt átkot bocsátott rám egy gonosz boszorkány. Kristálypalotámat udvarházzá, udvari cselédeimet kerti szerszámokká változtatta. Egyedül hőn szeretett gyümölcsösömet és veteményesemet tarthattam meg. Csak akkor ölthettem fel igazi alakomat, ha szolgálatomba áll egy olyan leány, aki mind a két próbát kiállja. Te mindkettőt teljesítetted. Kezed nyomán arannyá vált a kertem és a gazdagság ellenére sem lettél önző, ugyanaz a jószívű, szorgos teremtés maradtál. Mondd, Katica, akarsz-e a feleségem lenni?

      Katica nagy örömmel adta szívét a derék ifjúnak. Hamarosan világraszóló lakodalmat tartottak.

     Aztán hazaköltöztek a királyfi palotájába, s azóta is ott élnek nagy boldogságban. Együtt gondozzák az aranyat termő gyümölcsfákat és veteményes kertet. A csodalencsét azóta is őrzik a kamra mélyén, de nincs rá szükségük, hiszen mindketten jóravaló, dolgos emberek.