Nomád

hol gyémánt harmatot szór a bakfis hajnal,

szél csókol nyakamba csalános illattal

s a Nap ölel át, ha hűs ajkától  fázom.

ki az éjből száguld a hajnalba velem,

hol gyönyörű az ég akár a szerelem,

bíbor láthatárba olvad ámuló szavam.

a derű palástját viselő friss reggel,

s rá egy víg tücsök ciripelve felesel,

hol az élet nyelvet ölt a zord halálnak.

itt barangol otthon, mint egykor a nomád

ki érti a bíbicet, s mit suttog a nád,

kinek, mint anyja haja olyan a puszta füve.