Petőfire emlékezem

Költészet. Cseng fülemben a szent szó,

Édes dallam ez lelkem legmélyére bújó,

Érzések kelnek nyitva szívem ablakát,

Képek teremnek, s látom a rónát és Tiszát.

Ballag a szép folyó, partján meghajolnak a fák,

Vizében az árnyékok sötét arcukat mossák,

A Nap az ég tetején megáll, a vízbe belebámul,

Lentről visszanéz magára, de arcizma se rándul.

Majd elindul, lágy sugarával a pusztát cirógatja,

Hol a gulyás a kútnál inge ujját hirtelen fölhajtja,

A mohás favedret, mely szinte halhatóan szárad,

A kútba lelöki, ki húzza, csinál így vagy százat.

Vályúnál marhák tolongnak, az ősi szürkefajta,

Bőg egy nagyot az egyik, majd a hűs vizet issza.

A csapzott puli a gulyás lábánál csúfolja a tájat,

Nyelve kilóg, liheg, az ebédre még várhat.

Költészet. Cseng fülemben a szent szó,

Ágyú dörög, kard csattog, trombitaszó,

Édes hazám tested rúgják durva lábak,

Fiaid vérük ontják a Szent Szabadságnak!

A róna csatatér lett s nem délibáb az a dombokon,

Magyar huszárok halnak ott ezen az alkonyon.

Tajtékos lovaik vérrel festett zöld pázsiton,

A halálba vágtatnak, s lesz a domb: szomorú sírhalom.

A Nap elbújik, száját a felhők között összeharapja,

S az ég peremén szivárgó vérét a szél maszatolja.

Fekete este lett, csillagok a tejúton letérdelve,

Fénykönnyeik szórják a tengernyi holttestre.

Mire kel a Nap s lesz fekete Világos,

Zászlók a földön, mind véres és sáros,

Árvák jajongnak, anya temeti drága fiait,

Most mély a gyász, csorbul a remény s a hit.

Költészet. Fülemben cseng a szent szó,

Házadon Néked is fekete lobogó,

A természet s a szerelem is gyászol,

Halott, halott a költő, Petőfi Sándor.